Nos, így az év vége felé sok embernél ez a számadás időszaka is... Így a csendesebb karácsonyi napokban jómagam is átgondoltam hogy mi is történt ebben a naptári évben, és így - valahol terápiás jelleggel is - de arra jutottam, hogy egy bejegyzéssorozat keretében érdemes lenne kiírni magamból ezt az évet, tőlem szokatlan módon nem az érzések és a hangulatok felől közelítve, hanem szigorúan memoár jelleggel /na jó néha azért kommentárt is fogok fűzni a dolgokhoz :)/

Tehát az újév egy veszprémi kollégiumban fogadott kellő számú fény után, haragosan és büszkén, 2 hete magánéletileg úgymond "lógva a levegőben". Hál'istennek voltak emberek, akik "lehúztak" a realitás talajára, emlékeztetve hogy én alapvetően nem egy ilyen ember vagyok és hogy jól sem áll. Aztán meló ezerrel /ez egy ilyen időszak volt, de erről még később.../

Aztán így érkeztünk el 9-ikéhez, amikor is Maci jött és leült velem szembe. És igen, számomra ekkor realizálódott, hogy az a dolog, amiben sokáig hittem, úgymint örök szerelem, életem párja és hasonló csacskaságok az csak egy múló illúzió és hogy ennyi volt... Akkor jól fogadtam, főleg hogy volt még ezután egy közös esténk és délelőttünk is. Fáradt voltam, nem gondolkodtam. Meg persze kapaszkodtam. Három és fél évbe, egy utánozhatatlan mosolyba, és egy igazi pasis kézbe, amelyet - van ez így - el kellett engednem.

Ezután a január a melóról szólt (mint ahogy javarészt 2010 október óta minden hónap), ami akkoriban azt jelentette hogy egy közkonyhán éjszakai kisfőnök és hajnali áruátadó voltam. Két hét alatt 14-3, azaz 11-szer. Nyilván megfizettek, nyilván dicsértek, és nyilván életem na az ami nem volt. Ezt megunván január vége felé bekopogtattam a főnökasszonyomhoz és közöltem hogy köszönöm, ennyi. 49 kilósan, kizsigerelve, elhagyva, lelkileg mélyponton, érezve azt hogy nincs tovább, vagy ha van is, annak nem lesz jó vége.

És így február 6-án, miután betanítottam az új munkatársat, elbúcsúztam mindenkitől, fogtam kalapom és szépen hazavillamosoztam az üres lakásba. Reményem volt, hiszen a szülők bejelentették, hogy szándékoznak vásárolni "egy saját lakást", szigorúan a jövőmbe vetett bizalmuk jeléül, de hát körbenéztem és semmim nem volt, se munkám, se életem, csak az emlékek kisértettek, meg az a fránya múlt, és ekkor jött életem eddigi talán legmélyebb időszaka, amit utólag már szerencsének tartok hogy így meg tudtam élni. Mert ebből építkezek. Ha nem éreztem szükségét, hát három napig nem húztam fel a redőnyt. Ha kellett egy nap többször/sokszor feküdtem 1-1 órát a kádban. Ha az úgy volt jól, akkor hajnali 5kor aludtam el és délután kettőkor keltem. Maci néha jött egy-egy cuccáért, ilyenkor próbáltam visszafogni magam, hogy legalább ő ne érezze magát (annyira) szarul, meg ott voltak a lakótársak is, jó volt velük napi pár szót váltani és nem mellesleg kellően szarul lehettem, amit utólag egy percig sem bánok.

Így telt el kb. 3 hét, mikor is éreztem hogy baj van, merthogy a pénz fogyott, a HR-esek nem nagyon méltattak válaszra, és már egy-pár barátom is el kezdett aggódni. Ekkor fogtam magam, leültem az ágy szélére, megkerestem jóanyám számát a telefonkönyvben és válaszút elé állítottam magam: most vagy azt mondom hogy eddig és nem tovább, és újrakezdek gyakorlatilag mindent; vagy azt, hogy eddig és nem tovább és azt mondom hogy nos akkor én megpróbáltam az önálló fenenagy budapesti létet, de belebuktam és akkor szépen irány haza, vissza a gyerekkori szobámba, és majd akkor otthon szülői segítséggel valahogy majd lesz...

Utólag helyesnek bizonyult a döntésem, mert kiléptem a telefonkönyvből. Regisztráltam magam egy társkeresőre, és megújult erővel vetettem magam az álláshirdetések közé.

Március másodikán ezt írtam. És aztán jött a másnap. Egy nap, két hirdetés. Mint valami rossz szlogen :)

Az egyik egy súlyosan-halmozottan sérült, de értelmileg nagyrészt ép gyermekekkel ill. fiatal felnőttekkel foglalkozó napköziotthonos alapítványé. Embert kerestek, mint személyi asszisztens. Akartam. És egy percig sem kételkedtem benne, hogy nem fog sikerülni.

A második egy szimpatikus fiatalemberé. Ő maga mellé keresett embert. Akartam. Talán a múlt sebeinek begyógyításához, vagy talán ahhoz hogy újra férfinek érezzem magam.

Mindkét hirdetésre rögtön válaszoltam, és még aznap választ kaptam.

Negyedikén, tehát rá következő nap mehettem is állásinterjúra. Bejöttem nekik, és ők is nekem. Ott helyben közölték, hogy jövő héten várnak próbanapra.

Hatodikán a déli órákban, csillogó napsütésben, de dermesztő szélben és hidegben álltam a Lánchíd déli oldalának közepén, mikor is megjelent előttem ez a már virtuálisan is átütő személyiséggel és megnyerő modorral rendelkező fekete hajú fiatalember nagy barna szemekkel, huncut mosollyal, és aki már 3 perc után a Vár oldalában úgy megnevettetett, hogy majdnem legurultam vissza a Lánchídhoz :) És ha már így hozta a sors, akkor a Vár után elmentünk a Hármashatár-hegyre is, majd utána romkocsmáztunk és pizzáztunk is egyet, szóval az első randi cirka 11 órásra nyúlt :) Fel voltam villanyozódva, nem tagadom.

Hetedikén jöttek a szülők; az általam már korábban megnézett és kiválasztott lakásra rámondták az áment és így már csak az alkudozás és a papírozás volt hátra.

Nyolcadikán próbanap, életemben először álltam szó szerint és képletesen is szemben sérült fiatalokkal. Hallgattam az intuícióimra, belevittem a személyiségem, életemben először fogtam pelenkát és egyből simán fel is tettem, és akkor még visszacsatolás híján csak az érzés volt meg hogy ebből valami jó is kisülhet.

Kilencedikén délelőtt, minden randizgató meleg pár kötelező stációja: Margitsziget. Lent ülni a köveken, érezni a tavasz első finoman melegítő sugarait, és közben közösen a Hair-ből a Let the sunshine-t énekelni... Jó volt na. Korán el kellett válni, de:

Jött a tizedike, és egy újabb stáció. Este Gellért-hegy. Vittem belső zsebben dugibort, jól jött, mert egyfelől hideg volt, másrészről az izgalom és a megszeppentség, mint gátló tényezők oldódtak. Éreztük hogy itt most valami nagyon meghatározó dolog történik. Ahogy a bor fogyott, úgy lett egyre belsőségesebb a hangulat és ott, akkor lesmároltam egy, vagyis dehogy egy, hanem A franciatanárt. Itt a kedves olvasó fantáziájára bízom, hogy vajon hogy smárolhat vissza egy franciatanár ;) Ha meg már smároltunk és még fáztunk is, hát nem volt mit tenni, irány hozzá.

Így aztán 11ikén egy idegen ágyban keltem, egy olyan ágyban amitől nehéz szabadulni még mindig a mai napig is. De ezt akkor még nem tudhattam. Viszont valamit visszakaptam, és itt csak a saját magam szemszögéből nézem a dolgokat. Azon kívűl hogy kaptam egy testet és ezzel együtt egy lelket is, újra érezhettem, hogy talán vonzó vagyok mint fizikailag, mint szellemileg. És ez baromi jóleső érzés volt.

Szóval az a hét mondhatni elég intenzíven telt :) Jó is volt elmenni metszeni egyet szüleim Balaton-felvidéki nyaralójába és kicsit megpihenni.

A következő héten volt még egy próbanap mert egy pozitív válasz után utólag kiderült (kommunikációs zűrzavar volt a későbbi főnökség körében), hogy mégsem tudtak választani egy srác és köztem. De én ekkor se kételkedtem magamban :) Bár utólag belegondolva itt még nagyon pofára eshettem volna, de hát nem így történt.

Közben randizgattam sokat és egy "érzelmi katapultban" ültem. Az egyik randin, éppen "rosszalkodás" közben hívtak, hogy felvettek. Életemben nem élveztem még akkorát, mint azután a hívás után :D /énkérekelnézést... :) /

29én meg mentem az első munkanapomra.

Folyt. köv.

A jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Szóval egy újabb "önelemző agyalgás" következik *önirónia rulez* :)

Mióta ismét szingli vagy szabad vagy facér vagy már lassan magam sem tudom, hogy mi lettem, azóta érzem azt, hogy valahogy elkezdtem más szinteken mozogni. Na ez nem lesz egyszerű de megpróbálom kifejteni.

Namost, mióta lezárult ez a kapcsolat rohadtul azt érzem, hogy rengeteg energia szabadult fel bennem. Pörgők, kreatívkodok, ötletelek és haladok a saját kis utamon mint egy bulldózer /Ofkórsz a bulldózer egy olyan jármű, amit le lehet állítani, és igen ez is nagyon sokszor megesik mostanában például mikor teszem azt jógázok/.

Közben meg hagyom, hogy lepörögjenek rólam olyan dolgok, amelyekkel haszontalan foglalkoznom. És a legfontosabb hogy nem görcsölök.

Arra kellett rájönnöm, hogy akármennyire nagyképűen is hangzik ez, de 25 éves önálló, gondolkodni képes, felnőtt ember vagyok, aki szakmailag sikeres (bár egyelőre itt is még csak az utam elején járok), mások által megbecsült és szeretett ember, és nem egy sok esetben kisebbrendűségi komplexussal küzdő frusztrált f*sz, mint régebben voltam sokszor. Túl sokszor.

Sokat tanulok a múltamból, és ezzel együtt a jelenemből is, és pont ezek miatt így "egyre jobban el tudom magam helyezni a világban". Ez pedig úgy érzem hogy még jobban visz előre, mondhatni ez az üzemanyag abba a bizonyos bulldózerbe, ami bár lehet hogy így ebben a formában kicsit erős, de hát hit tegyek ha most ilyennek érzem magam? :)

Egyszer csak leült ez a fiatal srác az asztal túloldalára, sértődötten elhajította a kiürült cigisdobozát és látszott, hogy haragszik a világra. Fiatal volt és bár nem az én preferenciáim szerint, de mondhatni dekoratív is. Gondoltam az illem mégis így kívánja és odabiccentettem neki. És mikor összenéztünk mindent láttam a szemében. A haragot, az elkeseredettséget, a reménytelenséget, a magányt és a meg nem értettséget. Ugyanakkor mégsem mondanám hogy feszélyezett a jelenléte pláne hogy közben barátosném is visszaérkezett az asztalhoz.

Aztán eltelt pár perc és mikor rágyújtottam, gondoltam megkínálom cigivel. Láttam rajta a halvány reményt, hogy ha csak egy ennyire is, de valaki kontaktust teremt vele, és odahúzódott hozzánk beszélgetni, aminek a kezdeményezője inkább a barátosném volt. Nem sok minden derült ki, és a szervezetemben lévő nem kevés alkohol is tompítja az emlékeket; de ami legjobban megmaradt az az, hogy 18 évesen öregnek érzi magát. Látszott rajta ez is egyébként.

Aztán lett tánci-tánci, találkozás rég nem látott ismerősökkel, szóval jó volt ez így. Nem terveztem semmit se előre, nem is volt mit várnom, de jól alakult minden. Talán csak az alkoholból volt túl sok, szegény PaPét le is "terrorizáltam"... Bocsi ;)

Hazafele aztán azon gondolkodtam, hogy kellett-e volna valamit mondanom a srácnak. Pölö hogy a mosoly csodákra képes, és igen közhely, de szépít. Ha egy kicsit is arra koncentrál, hogy nem csak a külső, hanem a belső is vonzó legyen, akkor talán  ez beindíthat egy olyan folyamatot ami jobbá teheti az életét. Vagy ehhez hasonló "csacskaságokat". Mindeközben persze nem tudhatom hogy melyek voltak azok a dolgok, amik ebbe az állapotba juttatták.

Más: Ma meg ha csak résnyire is de kinyílt az ajtó. Nem szólt kis most sem senki, csak küldött egy dalt. Francia nyelven. Kösz! :)

Idézem:

"Minden véget ér egyszer… Ha azonban az egyik ajtó bezáródik, kinyílik egy másik."

Hát egy bizonyosan bezáródott. Ráadásul az illető nem becsukta, még csak nem is rámcsapta, hanem egyszerűen úgy tesz, mintha nem lenne ott mögötte, és nem nyitja ki. Nem kérdés, hogy fogok-e ülni az ajtó előtt folyamatosan kopogtatva és várva, hogy majd egyszer csak kinyissa végre, és nem, nem azért hogy beengedjen újra (mert bemenni már nem szeretnék), hanem hogy pár szó kíséretében elbúcsúzzunk.

Valahol az fáj talán egy picit, hogy közel 8 hónapnyi közös valaminek így kell véget érnie. De hát próbálja valaki csak megérteni egy önmagát értelmiséginek valló - egyébként szerintem is az - bonyolult férfilélek logikáját :) Ez van, megyünk tovább...

...szerencsés vagyok. Kifejtem:

Rendelkezek egy olyasfajta személyiséggel, hogy mindig látom az utat a jó és az igaz felé. Mostanában ha este szar hangulatban is fekszek le, reggel máshogy kelek. Mert látom a felkelő napot. Mert a konyhámban ihatom a kávémat. Mert mehetek dolgozni, és csinálhatom azt amit szeretek. Nem nagy dolgok ezek, de nem is természetesek. Sokunknak ennyi sem adatik meg (vagy a körülmények, vagy a saját  magunkkal szembeni bekorlátozottságunk miatt, tehát hogy nem vesszük észre ezeket a dolgokat, hanem a rutin, a megszokás, vagy épp a beletörődöttségünk miatt nem vagyunk ennek tudatában, és ezzel természetesen nem negatív értékítéletet nyilvánítva ezen személyek felett, mert sokan vagyunk sokfélék, és ettől is szép ez az egész, hogy ezzel a közhellyel éljek).

Szóval a lényeg:

Képes vagyok újjászületni minden egyes nap, és nem hagyom magam belefásulni dolgokba. Nem azért mert nem éri meg, és mert egyszer élünk, hanem mert fel sem vetődik az, hogy az előző napi ramaty hangulatot vinném tovább, és ez kihatással lenne a következőre. Ezért írtam hogy ez a személyiségem szerves része. Az elvonatkoztatás. És az apró dolgok értékelése. Hogy soha többé nem hagyom azt, hogy az engem érő sok-sok, különféle helyről eredő negatív dolog lerántson magával annyira, mint ahogy az történt ennek az évnek az elején. Hanem inkább próbálom őket megfogni arról az oldalukról, hogy mi az ami ebben jó, amiből tanulhatok, ami erősebbé, tapasztaltabbá, okosabbá, jobbá tehet. Mert mindenben van ilyen. És talán ezért tudok reggelenként úgy kelni, ahogy.

Egy korábbi bejegyzésre is. Tehát az időpont március másodika, egy nappal az első skype-olás előtt, mikor még nem is tudtam hogy mi, pontosabban ki vár rám...

Akarok

vihar utáni tollasozást a Margit-szigeten és közben megfulladni a párától

Pipa.

retróbiciklivel szántani az utat a búzamezők között valahol Kapolcs környékén

Retróbicikli nem, de Kapolcs volt, talán az eddigi legjobb, a körülmények ellenére is, vagy talán épp azért, nem tudom.

lángost majszolni a Balaton-parton és érezni a naptejjel kevert iszapszagot

Pipa, többször is. Egy kivételével nagyon jó volt, és mindegyik más miatt. Az az egy meg az emlékek miatt kevésbé, de ebből is csak tanulhatok, hogy ODA ne menjek többé. Vagy ha mégis odamegyek, akkor meg úgy járhatok, ahogy...

hűvösszellős nyáresti sétát a csendesedő körúton

Pipa lenne, ha azt írtam volna hogy hűvösszellős nyáresti üldögélés borozgatással egybekötve köpenyben egy körúti erkélyen, miután exkluzív zongorakoncertet adott a pasim :) De az eredeti formájában így is pipa.

észveszejtő D'n'B/Breakbeat partikat valami elképesztően leharcolt de ugyanakkor nagyon is feelinges helyen

Pipa, bár nem volt leharcolt, csak feelinges.

elérni a 60 kilót

Majdnem pipa. 2 kiló hiányzik.

flow-élményt

Pipa.

munkát

érezni egy férfiállat illatát valamilyen istennek nem tetsző dolog után/közben

szeretethiány-mentességet. De azt nagyon.

Ezek meg már korábban kipipálva.

Közben meg mégis egy nagy hullámvasút az egész. És lassan kezdek belefáradni, de hiszek benne, hogy eljön majd egy elkövetkezendő időszak és akkor leírok egy újabb akarok-ot:

Menjenek simán a dolgok.

Talán használni fog és majd bevonzom ezt is :)

Az elmúlt hetek margójára:

Idestova lassan másfél hónapja alakul ”valami”. Nagyon. És qvajó. Már saját bejáratú papucsom is van nála. Érzelmi viharokat élek át, szigorúan jó értelemben. Eddig csak kétszer bőgtem mellette reggelente mikor a vállamon aludt, én meg már nem, és rádöbbentem, hogy ómájgád mit is keresek itt? Vagy egyáltalán hogy? /Pedig nem is vagyok bőgős típus, vagy legalábbis eddig azt hittem…/

Ha minden simán alakul holnap, lakástulajdonos leszek.

Itt a tavasz, csudajó. Sőt jön lassan a nyár is, ami meg még jobb.

Sok újat tanulok a munkahelyemen, ami ilyesformán legelső, hogy „szakmában dolgozok” (gyépé). Végre erősödök. Szellemileg is.

Tanulok higgadni. Élvezném, ha nyugisabb mederben zajlanának a dolgok. De majd egyszer ez is eljön. Mindenesetre jó mesteremre akadtam ebben, szóval megpróbálom nem generálni a problémákat, mikor azok egyáltalán nincsenek is.

Összességében: Ajtókat zárok, újakat nyitok. Érdekes ez az időszak.

Meg arra is rájöttem hogy lájf száksz, csak most végre én vagyok a top only :) És hogy ez meddig lesz így? Na ez az amit meg végképp lesz*rok.

... hogy ez a kurva élet nem arról szól, hogy:

• pénzt keressünk, számlát meg fizessünk
• eszetlenül dugjunk, mint a nyulak *
• ideákat üldözzünk
• törtessünk
• fenntartsuk a látszatokat
• viszolyogjunk új és ismeretlen dolgoktól
• szidjuk a kormányt/istent/sorsot/a cukor árát
• pusztítsuk, vagy ha úgy tetszik, leépítsük önmagunkat
• elmenjünk csak úgy valaki mellett
• beletörődjünk a megváltoztathatlan dolgokba
• kompenzáljunk
• tetteinkért ne merjünk felelősséget vállalni, mer' má' úgyis megtörtént
• hogy ne legyünk képesek valaki szemébe nézni, és ha kell, akkor bocsánatot kérni. Őszintén.

Ennek nyomán próbálok haladni, egyelőre úgy tűnik: sikerrel.

/Pénteken az utolsó 2000 forintomat kaja helyett vonatjegyre költöttem. Mert látni akartam EMBEREKET. És nem bántam meg ezen döntésemet. És ahogy az lenni szokott, pénz is lett aztán. Kevés, de épp elég. Épp úgy, mint ahogy öröm is az életemben. Abból viszont annál több. Zárójel bezárva./

* még ha igényeink néha ezt is diktálnák :)

... hogy mindig is a tettek emberének (habár a szavakkal sem szoktam fukarkodni) tartottam magam.

Ennek szellemében a legutolsó bejegyzésben lévő felsorolás utolsó 3 pontja kipipálva.  Találkoztam, vagyis így a pontosabb: ismerkedek valakivel /hajjaj, de még milyen valakivel :) /.

Érdekes, hogy pont ez a 3 pont jutott utoljára eszembe akkor. És első lépésben ez az a 3 pont ami teljesült is. Miért? Mert mocskosul hittem benne, hogy sikerülnie kell. Hogy akarom, mint azt az első bejegyzés címe is mutatja.

Amit meg még érdekesebb átélni, hogy van akinek így vagyok szimpatikus: kicsin, vékonyan, szétszórtan, viszolyogva a rendmániától, UV-ra sötétedős szemüvegben, sokat beszélősen, csontos vállal.

vihar utáni tollasozást a Margit-szigeten és közben megfulladni a párától

retróbiciklivel szántani az utat a búzamezők között valahol Kapolcs környékén

lángost majszolni a Balaton-parton és érezni a naptejjel kevert iszapszagot

hűvösszellős nyáresti sétát a csendesedő körúton

észveszejtő D'n'B/Breakbeat partikat valami elképesztően leharcolt de ugyanakkor nagyon is feelinges helyen

elérni a 60 kilót

flow-élményt

munkát

érezni egy férfiállat illatát valamilyen istennek nem tetsző dolog után/közben

szeretethiány-mentességet. De azt nagyon.

Járom az utam. És érzem hogy ennek most valamiféle célja van. Talán hogy még jobban tudjam értékelni majd valamikor a jó dolgokat. A szeretet, a megbecsülést, az odafigyelést, az intim együttlétet, a reggeli kávét, a másik mosolyát, azt a csillogó szempárt amely rám tekint.

Azt hiszem túlságosan hozzászoktam a jóhoz. És most kell megtanulnom kezelni az egyedüllétet. 24 évesen. Épp itt volt az ideje.

De a kérésének megfelelően próbálok minél hamarább túllendülni ezen az időszakon. Szép volt. Jó volt. Életem eddigi legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb időszaka. Volt.

2007.08.20 - 2011.01.09. Ámen.

Azt hiszem a közeljövőben meg egy dizájncsere sem ártana.

Utolsó bejegyzés: jún. 27. Ez  még az én mércémhez képest is "szép" idő. Ihlet volt, van, idő annál kevesebb. Dióhéjban: nyár, l'amour, munkakeresés, aztán annak megtalálása után: meló éjszaka-nappal /inkább éjszaka/. Az energiaszintem meg valahol a béka segge alatt. But still alive. És ez az ami számít :)

Ha kicsit részletezni akarnám a dolgokat és újfent egy gyönyörű magyar kifejezéssel kívánnék élni, azt is mondhatnám: life goes on. Pedig itt vannak a negatív dolgok, amelyek picit mintha lehúznának. És ami leginkább frusztrál, hogy ezeket magam indukálom és csak pörgetem rajta az agyam.

Things will never be the same again.

Nem-nem, párkapcsolatügyileg minden rendben. Sőt. De itt van az egyetem. Nincs rá kapacitásom, és kellene valami extra motivációt találnom azon kívül hogy gyógypedagógus szeretnék lenni. Ez pedig nem egyszerű, pláne a mostani rendkívül jónak mondható fizum mellett. Viszont ez meg nem biztos hogy hosszútávú. A diploma pedig az.

Aztán itt van, ez az örökös mókuskerék-téma is. Újra kolis akarok lenni és leszarni a gázszámlát, a beosztást, a műszakokat, és bár tudom hogy ez nem kívánságműsor, de: azokkal az emberekkel akikkel kvázi 3 évet szimbiózisban éltem, többször akarom látni. Mert a telefon kevés. Újra borozgatásokat szeretnék, meg röhögéseket meg szenvedést hogy jajj holnap 8kor előadás ésatöbbi... Tulajdonképpen most gyászolom a diákéveimet, ami alapvetően egy normális reakció, de esetemben már kezdek tartani ennek mértékétől.

Valahogy még nem akarok "felnőtt" lenni. Nem ízlik. A feszkólevezetés meg sosem volt az erősségem.

Viszont hogy pozitívum is legyen: Megtaláltam a helyem a nagy faluban, szert tettem barátokra, haverokra. Megtaláltam azt a szocializációs közeget, amely ha pótolni nem is /mert mivel minden ember és kapcsolat más és más/, de legalább valamelyest kompenzálni tudja /a szónak még véletlenül sem a negatív értelmében/ az egyetemi, valamint az "otthoni" csapatot.

Szóval így vagyok mostanság, és remélhetőleg a blogomba is visszatér majd az élet :)

És úgy érzem, hogy ez egyre inkább működik. Mint individuális, mint társadalmi szinten. Na de várjunk csak, inkább kifejtem.

Mostanában remek önismereti teszteken mentem át, részben tudatosan, részben muszájból. Ezek egyébként hagyományos dolgok voltak, mégis megpróbáltam ezt az oldalát is megfogni. Legjobb példa erre az államvizsgám: Az utolsó 1 év szenvedése "bazdmeghogyleszebbőldiploma" érzés, meg az előtte lévő 3 év is (HÖK-ös múlt, összebalhézás a szakvezetőasszonnyal, vagyis inkább ő velem, majd tudomásulvétel, hogy ő lesz az államvizsgaelnököm). Szóval az államvizsgához is úgy álltam oda, hogy én határoztam meg a léc magasságát, ennek függvényében megvolt a hozzállás mértéke is, majd ezt a léc nem hogy rezgett volna, hanem simán megvolt. Sőt mi több: a feleletem dicséretes lett, amihez gratulált a már említett szakvezetőasszony. Félreértés ne essék, ezt nem felvágásból mondom, hanem büszkeségből. Igen, büszke vagyok magamra, mert sikerélményt adott az, hogy így sikerült, és nem a szerencsén vagy ilyeneken múlott; hanem a hozzáállásomon, hogy összeszorított fogakkal is, de képes voltam mosolyogva elmenni államvizsgázni, ott pedig a védés során megnyugodva "hót lazán" produkálni egy tényleg jó feletet.

A munkámat illetően is sorra pozitív visszacsatolások érkeznek. A munkakörömből fakadóan visszatérő ügyfelek is vannak, akik közül jópáran már hozzám jönnek alapból, és nem csak a munka hanem az azt kiegészítő dolgok miatt is. Mire gondolok itt? Normális kommunikáció, segítőkészség, egy-két kedves gesztus, szóval mindazon dolgok, amik egy hivatali ügyfélszolgálaton szerintem evidensek kellenének, hogy legyenek, azonban sajnos a legtöbb itt dolgozónál mégsem azok.

Más: Régebben elég sok minden felbasztam az agyamat, úgy hogy annak az égvilágon semmi értelme se volt. Ismét csak példa: Cigiszünet, kellemes külsejű, velem egykorú portás gyerek, intelligens, tanul, közgazdász lesz, stb. Beszélgetünk. Szóba kerülnek valahogy a melegek, majd eltorzul fejjel kifejti, hogy őt a buzik annyira irritálják, hogy blahh. Na ezen régebben felkúrtam volna magam most meg eleresztettem magamban hogy: Húha, mégis milyen jól el tudunk kommunikálni nemde? Tehülyeidiótabarom! És ennyi :) Nem ér meg annyit, hogy felkúrjon ez az egész.

A bejegyzés elején a társadalmi szintet is említettem:

Most is érzem a feszkót, még van 3 vizsgám a jövő héten a 2. szakomon, de ugyanakkor mivel gyak. tavaly október óta folyamatosan produkálnom kellett vagy itt, vagy az első (tehát a korábban ecsetelt államvizsgával végződő) kézpésemen, most érzem azt, hogy kezd lemerülni az elem, és bár a motiváció megvan, de mégis leginkább az erőt nem érzem arra, hogy jó az a geci háromszor már megrántott, mikor szerintem teljesen jó vizsgát írtam, akkor na üljünk neki negyedszerre. Nem is kimondottan belefásultságnak érzem ezt ami most van, hanem egyfajta szémalomharcnak, hogy oké akkor most meglesz, vagy nem. Mindegy. Szóval: Miközben itt vannak azért apró-cseprő dolgok is, mégis lerendezem annyival, hogy:

• nem vagyok devizahiteles, van munkám, és bár nem dúskálok az anyagi javakban, de legalább van mit ennem
• nem vitte el a házam a víz, sem a szél vagy a jég a tetőt
• nincs háború, járvány, és valahogy azt is kibírom, hogy Schmitt Pali lesz a köztársasági elnököm /na jó ezt az utolsót csak viccnek szántam :)/
• van aki szeret

Ezek után szerintem szerencsésnek is vallhatom magam, hiszen ez a négy kategória nagyon sok emberre nem áll fenn, akár csak kis országunkat nézzük. Néha tényleg úgy gondolom, hogy mennyivel jobb volna, ha ez vagy az nem lenne, vagy lenne, de ilyenkor elgondolkozok egy kicsit, és mindig arra jutok, hogy voltaképp, akármennyire is csak egy földi halandó vagyok, talán mégis csak valaki. Olyasvalaki, aki képes a tükörbe nézni, aki képes a tetteiért felelősséget vállalni, aki szolidáris mások iránt, és legfőképp: aki élvezi az életet. És kérdem én: Kell ennél több?

Mert megígértem:)

Először is, itt ülök a teraszon, és hiába 3 hete estünk át a költözésem, még most is 5 percenként elhagyja egy halk ba**meg a számat. Madárcsicsergés, zöldövezet, elzakatoló vili a domboldalban, egyszóval fantasztikus. Amúgy is chill van ezerrel, ja hogy holnap pótzh szerdán meg egy előrehozott vizsga... De most mégis olyan állapotban vagyok, hogy így konkrétan leszarom :)

Idestova lassan 3 hete hogy leadtam a csodás szakdolgozatot az első képzésemen, nem volt egy fáklyásmenet az elkészítése, sőt... Eléggé going under volt az egész, főleg a végefelé 5 percenként váltakozva a totális nihil és a totális para között, t.i. ha a csodás szakdolgozat nem készült volna el (most vettem fel harmadszor) annak következményei lettek volna... Na de a lényeg hogy elkészült (nem), eddig vissza sem dobták (ohyeah), és még az oldalszám is meglett. Szóval jún. 10-én egy államvizsga és akár még diplomás ember is lehetek :)

Arra is rá kellett jönnöm, hogy Gyuribácsiék egyszer jópofák, másodszorra már rohadtul unalmasak. A leggázabb az volt, hogy amikor Gyuribá kiugrott a kocsiból , mindenki odasereglett aki 10 m-es vonzáskörzetben volt, Klárika meg szerencsétlen ott állt mint egy f*sz. Viszont a Belgáék odacsaptak megint a rendszernek, szóval volt leépülés rendesen. (Egy-két-há, kur... na de inkább most hagyom abba). Viszont azztán megint rádöbbentem hogy van bennem előítéletesség nem is kicsit, hiszen az alábbi lénytől ti milyen zenét várnátok?

Naugye hogy szart :) Mondjuk a hölgy csak DJ, és lehet hogy esetemben az előítéletességhez az is hozzájárulhatott, hogy esély sincs arra, hogy az esztétikum (a hölgy esetében WTF?) javítson az összhangon, na de le kellett döbbennem hogy Voksán Virág, azaz Dj Flower igenis jó zenét tolt. Szóval szeretem az egyetemi feszteket na, bár lehet hogy Veszprém szitiből nem kellett volna hajnalban hazabuszozni, mert 24 óra ébrenlét után reggel fél 8kor eléggé görbült a Kosztolányi tér :D

Most hirtelen ennyi, de nem tervezem (megint) elhanyagolni ezt az oly' drága blogot :)

Perpill. itthon vagyok, és olyan sok idővel is rendelkezek, hogy nekiálltam a gépen kutakodni a régi zenéim közt. Hát találtam érdekességeket :) Mégis mindenesetre ami a  legjobban megérintett (fujj de modoros, na mindegy), az ez volt:

Előttem van a 3 évvel ezelőtti srác, aki miután sikeresen abszolválta első évét a zegyetemen ül otthon és vár... A csodára? Egy pasira? Hogy legyen vagy ne legyen CO a faternak? Arra hogy végre történjen vele valami?  Hát igen, történt. És basszus, már 3 éve.

Nemsoká' jövök :)

Tegnap rámjött a szokásos őszinteségi roham, amit mi más, mint a stressz váltott ki. Ma 2 UV, holnap csak egy, és igen én rontottam el, ami kellőképp frusztrál. Szóval: Tegnap azt ecseteltem Macinak, hogy szeretnék változtatni nagyon sok dolgon (életvitel, dohányzás, tanulási szokás, etc.) de ahhoz valami komplex szemléletváltásra lenne szükségem. És akkor kifejtettem, hogy nekem ahhoz szerintem valami megdöbbentő dolog kellene, ami kiszakít a normál napi ritmusból, mondjuk pl. hogy egy hozzám közel álló valakivel történik valami vagy épp ellenkezőleg egy vadidegennel, de az viszont hangsúlyosan a szemem előtt. Persze nem akartam hogy ez meg is történjen, csak ugye hogy ez elő tudná hozni, vagy valami ilyesmi. Értitek na :)

És akkor miután megvolt ez a beszélgetés, kb. egy órájára hívott a jóanyám. Egy általam nagyon kedvelt, szeretett és tisztelt ember elhunyt. Tavaly augusztusban találkoztunk utoljára, de akkor már kendő volt rajta /hölgy volt/, arca szürke, de sugárzott belőle az az optimizmus és kedélyesség ami mindig is jellemezte, miközben kemóra járt. Na tegnap ő ment el. Tüdőrákban. Dohányzott.

... ugye kedves ismerőseim révén. Tehát: a következőkben az elmúlt napokban szívesen kiírni vágyott információk következzenek. /És én sem fogok meglepődni, ha az esetleges következő blogtalin érdekes pillantásokat fogok kapni :D/

Milyen jó munkahely az, ahol napi 4100 ft-ért egész nap torpedózhatunk? :) Oké, ennek meglesz még a böjtje ;)

Unokatesóm vajh' egomán, hogy a saját képe van kint háttérképnek a számítógépén és a mobilján is?

14 éves /szintén, de ez egy másik/ nem mellesleg pályaválasztás előtt álló unokatesóm így szól: "Persze majd én egyetemre megyek nem? Oda úgyis csak idióták meg buzik mennek..." Proli leszel-e nagykorodra?

És akkor jöhet a 18+ ;)

8 napi szexmentesség után a tegnap estémet ha csak virtuálisan is de Árpád Miki és egy bizonyos Mr. Clean /nemröhög, tényleg full ugyanúgy néz ki/ társaságában tölthettem.

Meg akarok tanulni legalább egy chippendale-táncot. Legalább egyvalaki biztos örülne neki :)

A farokgyűrű fájdalmas jószág? Úgyis,mint kiderült, 91%-ban perverz vagyok.

Egyébként minden oké :) Ja és a következő napok valamelyikében valami évértékelő-szerűséget is tervezek.

U.i/mert ez kimaradt/.: Ha a "családi" karácsonyra gondolok, valahogy ez a zene jut eszembe: