Nos, így az év vége felé sok embernél ez a számadás időszaka is... Így a csendesebb karácsonyi napokban jómagam is átgondoltam hogy mi is történt ebben a naptári évben, és így - valahol terápiás jelleggel is - de arra jutottam, hogy egy bejegyzéssorozat keretében érdemes lenne kiírni magamból ezt az évet, tőlem szokatlan módon nem az érzések és a hangulatok felől közelítve, hanem szigorúan memoár jelleggel /na jó néha azért kommentárt is fogok fűzni a dolgokhoz :)/

Tehát az újév egy veszprémi kollégiumban fogadott kellő számú fény után, haragosan és büszkén, 2 hete magánéletileg úgymond "lógva a levegőben". Hál'istennek voltak emberek, akik "lehúztak" a realitás talajára, emlékeztetve hogy én alapvetően nem egy ilyen ember vagyok és hogy jól sem áll. Aztán meló ezerrel /ez egy ilyen időszak volt, de erről még később.../

Aztán így érkeztünk el 9-ikéhez, amikor is Maci jött és leült velem szembe. És igen, számomra ekkor realizálódott, hogy az a dolog, amiben sokáig hittem, úgymint örök szerelem, életem párja és hasonló csacskaságok az csak egy múló illúzió és hogy ennyi volt... Akkor jól fogadtam, főleg hogy volt még ezután egy közös esténk és délelőttünk is. Fáradt voltam, nem gondolkodtam. Meg persze kapaszkodtam. Három és fél évbe, egy utánozhatatlan mosolyba, és egy igazi pasis kézbe, amelyet - van ez így - el kellett engednem.

Ezután a január a melóról szólt (mint ahogy javarészt 2010 október óta minden hónap), ami akkoriban azt jelentette hogy egy közkonyhán éjszakai kisfőnök és hajnali áruátadó voltam. Két hét alatt 14-3, azaz 11-szer. Nyilván megfizettek, nyilván dicsértek, és nyilván életem na az ami nem volt. Ezt megunván január vége felé bekopogtattam a főnökasszonyomhoz és közöltem hogy köszönöm, ennyi. 49 kilósan, kizsigerelve, elhagyva, lelkileg mélyponton, érezve azt hogy nincs tovább, vagy ha van is, annak nem lesz jó vége.

És így február 6-án, miután betanítottam az új munkatársat, elbúcsúztam mindenkitől, fogtam kalapom és szépen hazavillamosoztam az üres lakásba. Reményem volt, hiszen a szülők bejelentették, hogy szándékoznak vásárolni "egy saját lakást", szigorúan a jövőmbe vetett bizalmuk jeléül, de hát körbenéztem és semmim nem volt, se munkám, se életem, csak az emlékek kisértettek, meg az a fránya múlt, és ekkor jött életem eddigi talán legmélyebb időszaka, amit utólag már szerencsének tartok hogy így meg tudtam élni. Mert ebből építkezek. Ha nem éreztem szükségét, hát három napig nem húztam fel a redőnyt. Ha kellett egy nap többször/sokszor feküdtem 1-1 órát a kádban. Ha az úgy volt jól, akkor hajnali 5kor aludtam el és délután kettőkor keltem. Maci néha jött egy-egy cuccáért, ilyenkor próbáltam visszafogni magam, hogy legalább ő ne érezze magát (annyira) szarul, meg ott voltak a lakótársak is, jó volt velük napi pár szót váltani és nem mellesleg kellően szarul lehettem, amit utólag egy percig sem bánok.

Így telt el kb. 3 hét, mikor is éreztem hogy baj van, merthogy a pénz fogyott, a HR-esek nem nagyon méltattak válaszra, és már egy-pár barátom is el kezdett aggódni. Ekkor fogtam magam, leültem az ágy szélére, megkerestem jóanyám számát a telefonkönyvben és válaszút elé állítottam magam: most vagy azt mondom hogy eddig és nem tovább, és újrakezdek gyakorlatilag mindent; vagy azt, hogy eddig és nem tovább és azt mondom hogy nos akkor én megpróbáltam az önálló fenenagy budapesti létet, de belebuktam és akkor szépen irány haza, vissza a gyerekkori szobámba, és majd akkor otthon szülői segítséggel valahogy majd lesz...

Utólag helyesnek bizonyult a döntésem, mert kiléptem a telefonkönyvből. Regisztráltam magam egy társkeresőre, és megújult erővel vetettem magam az álláshirdetések közé.

Március másodikán ezt írtam. És aztán jött a másnap. Egy nap, két hirdetés. Mint valami rossz szlogen :)

Az egyik egy súlyosan-halmozottan sérült, de értelmileg nagyrészt ép gyermekekkel ill. fiatal felnőttekkel foglalkozó napköziotthonos alapítványé. Embert kerestek, mint személyi asszisztens. Akartam. És egy percig sem kételkedtem benne, hogy nem fog sikerülni.

A második egy szimpatikus fiatalemberé. Ő maga mellé keresett embert. Akartam. Talán a múlt sebeinek begyógyításához, vagy talán ahhoz hogy újra férfinek érezzem magam.

Mindkét hirdetésre rögtön válaszoltam, és még aznap választ kaptam.

Negyedikén, tehát rá következő nap mehettem is állásinterjúra. Bejöttem nekik, és ők is nekem. Ott helyben közölték, hogy jövő héten várnak próbanapra.

Hatodikán a déli órákban, csillogó napsütésben, de dermesztő szélben és hidegben álltam a Lánchíd déli oldalának közepén, mikor is megjelent előttem ez a már virtuálisan is átütő személyiséggel és megnyerő modorral rendelkező fekete hajú fiatalember nagy barna szemekkel, huncut mosollyal, és aki már 3 perc után a Vár oldalában úgy megnevettetett, hogy majdnem legurultam vissza a Lánchídhoz :) És ha már így hozta a sors, akkor a Vár után elmentünk a Hármashatár-hegyre is, majd utána romkocsmáztunk és pizzáztunk is egyet, szóval az első randi cirka 11 órásra nyúlt :) Fel voltam villanyozódva, nem tagadom.

Hetedikén jöttek a szülők; az általam már korábban megnézett és kiválasztott lakásra rámondták az áment és így már csak az alkudozás és a papírozás volt hátra.

Nyolcadikán próbanap, életemben először álltam szó szerint és képletesen is szemben sérült fiatalokkal. Hallgattam az intuícióimra, belevittem a személyiségem, életemben először fogtam pelenkát és egyből simán fel is tettem, és akkor még visszacsatolás híján csak az érzés volt meg hogy ebből valami jó is kisülhet.

Kilencedikén délelőtt, minden randizgató meleg pár kötelező stációja: Margitsziget. Lent ülni a köveken, érezni a tavasz első finoman melegítő sugarait, és közben közösen a Hair-ből a Let the sunshine-t énekelni... Jó volt na. Korán el kellett válni, de:

Jött a tizedike, és egy újabb stáció. Este Gellért-hegy. Vittem belső zsebben dugibort, jól jött, mert egyfelől hideg volt, másrészről az izgalom és a megszeppentség, mint gátló tényezők oldódtak. Éreztük hogy itt most valami nagyon meghatározó dolog történik. Ahogy a bor fogyott, úgy lett egyre belsőségesebb a hangulat és ott, akkor lesmároltam egy, vagyis dehogy egy, hanem A franciatanárt. Itt a kedves olvasó fantáziájára bízom, hogy vajon hogy smárolhat vissza egy franciatanár ;) Ha meg már smároltunk és még fáztunk is, hát nem volt mit tenni, irány hozzá.

Így aztán 11ikén egy idegen ágyban keltem, egy olyan ágyban amitől nehéz szabadulni még mindig a mai napig is. De ezt akkor még nem tudhattam. Viszont valamit visszakaptam, és itt csak a saját magam szemszögéből nézem a dolgokat. Azon kívűl hogy kaptam egy testet és ezzel együtt egy lelket is, újra érezhettem, hogy talán vonzó vagyok mint fizikailag, mint szellemileg. És ez baromi jóleső érzés volt.

Szóval az a hét mondhatni elég intenzíven telt :) Jó is volt elmenni metszeni egyet szüleim Balaton-felvidéki nyaralójába és kicsit megpihenni.

A következő héten volt még egy próbanap mert egy pozitív válasz után utólag kiderült (kommunikációs zűrzavar volt a későbbi főnökség körében), hogy mégsem tudtak választani egy srác és köztem. De én ekkor se kételkedtem magamban :) Bár utólag belegondolva itt még nagyon pofára eshettem volna, de hát nem így történt.

Közben randizgattam sokat és egy "érzelmi katapultban" ültem. Az egyik randin, éppen "rosszalkodás" közben hívtak, hogy felvettek. Életemben nem élveztem még akkorát, mint azután a hívás után :D /énkérekelnézést... :) /

29én meg mentem az első munkanapomra.

Folyt. köv.